Szakcikkek

Amit a rezekről tudni kell

Kissé meghökkentő lehet első ránézésre ez a megállapítás. Hiszen első gondolatra az juthat bárkinek az eszébe, hogy vannak olyan termékek a réztartalmúak között, melyekre a permetezett kultúrák eltérő mértékben reagálnak. Ezt a gondolatot sokan alá tudják támasztani gyakorlati tapasztalataik alapján. Több szakirodalmi adat szól arról, hogy bizonyos kultúrákban, egyes kultúrák adott fenofázisában, vagy bizonyos fenofázis előtt, vagy után nem ajánlatos réztartalmú szereket használni. Mindig az a kérdés, hogy MIÉRT?

A legegyszerűbb dogmatikus válasz az, hogy CSAK, mert a rezek perzselnek. ENNYI? Talán nem ilyen egyszerű az egész!

            Növényvédelmi kémia tankönyvben olvashatunk arról, hogy a réznek, mint hatóanyagnak régóta ismert a fertőtlenítő hatása, a kórokozó sejtekben való gyors feldúsulása és ezáltal a korokozó elpusztulása. Azt is régóta tudjuk, hogy a legegyszerűbb réztartalmú „növényvédő szer” a rézszulfát oldata, viszont ismert, hogy erős perzselő hatást mutat a zöldleveles, vagy virágzó növényen. Ezt a perzselő hatást azzal magyarázzák, hogy a rézgálic mivel gyenge bázis és erős sav sója, a vízben savasan disszociál (azaz ionjaira bomlik). Ennek kapcsán feltehetünk még néhány egyszerű kérdést, pl. mi a helyzet a vasszulfát, a magnéziumszulfát, vagy az ammónium-szulfát stb. vizes oldataival? Hiszen ezeket a szervetlen, 100 %-osan disszociáló sók oldatait lombtrágyázásra használjuk, és mégsem perzselnek hasonló töménységben.

            Akkor mivel van a gond? Tudjuk azt, hogy a kórokozók és a növények membránja (bőrszövete) eltérő módon viselkedik rézformák jelenlétében. Terényi már 1967-ben leírja, hogy „levélkezelésre csak a vízben rosszul oldódó rézvegyületek alkalmasak a rézionok fitotoxicitása miatt”. Az analitikai tisztaságú rézoxiklorid oldékonysága 10-8 mól/l, azaz rendkívül csekély. Náray-Szabó 1973-ban leírja, hogy az analitikai tisztaságú rézhidroxid - csak az analitikai tisztaságú - szilárd vízoldhatatlan csapadék. Vízoldhatatlan, vagyis nem disszociál abból a réz ion! Ugyanez a helyzet a tribázikus-rézszulfát hatóanyaggal is. Tehát kiderül, hogy egyes rézkészítmények növényekre gyakorolt hatása nem a szervetlen molekula összetevőin alapul, vagyis, hogy klór vagy szulfát ionokat tartalmaz, hanem azon, hogy a rézgálicot, mint kiindulási alapanyagot a kémiai reakció során milyen mértékben sikerül közömbösíteni, azaz töltésétől mentesíteni a réz ionokat. Ez a kémiai oldala a fitotoxikusságnak. A töltések mentesítésének másik, elektrofizikai következménye, hogy a kórokozó apoláros (töltésmentes), lipo-protein membránján felvehetővé válik a réz, mint hatóanyag. Tehát a hiedelmekkel ellentétben az ionos rezet a kórokozó elektrosztatikai okokból képtelen felvenni (Hassal, 1982).

            A közömbösítés fizikai oldala az, hogy a kémiai reakcióban a vízoldhatatlan (nem disszociáló!) kristályok milyen mérettartományt érnek el. A hatékonyság szempontjából az a legkedvezőbb, hogy ez a pontosan mérhető szilárd frakció eloszlás a lehető legkisebb legyen. Gondoljuk végig, hogy mit jelentent ez? Azt jelenti, hogy egy kontakt növényvédő szer (kivéve a kén) akkor a leghatékonyabb, ha a részecskéit a legkisebb méretben tudjuk kivinni a növényi felületre, mert ezzel növelhetjük a legnagyobb mértékben a hatóanyag eloszlását, a lefedett terület védettségét, azaz borítottságát. Azt is jelenti, hogy ez a mérettartomány akár kisebb is lehet, mint egy átlag nagyságú kórokozó baktériumé, nem is szólva a baktérimoktól nagyságrenddel nagyobb gomba kórokozókról. Vagyis a kórokozó nem egy nála lényegesen nagyobb kristállyal találkozik „elvétve” a növény felületén, hanem mindenütt körülveszi az ellenanyag - szinte megfürdik benne -, ráadásul a membránján átjárható, vagyis nem ionos formában van jelen.